Get Adobe Flash player


Nagy Imre (Vecsés): Életünk történelem

Otthon lenni Vecsésen és Kunmadarason is

 

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – olvashatjuk Tamási Áron Ábel trilógiájában. Ez a nagy aranyigazság végigkíséri történelemmé váló rövidke életünket és az általunk ismert, vagy már elfeledett generációk életét is.

A magyarság számára a legreményteljesebb felemelkedést, nemzeti öntudatra ébredést eredményező XIX. század után a XX. század sok-sok tragédiával, megaláztatással, országcsonkításokkal, világháborúkkal, forradalmakkal és diktatúrákkal zúzta szét a magyar falu világát, s tette próbára valamennyiünk hitét, falvak, családok és gyülekezetek megtartó erejét. A II. világégés után a korábbi helyhez-kötöttség és szülőföld iránti hűség megingott, s a történelem centrifugális ereje messzire repítette a boldogulásukat a főváros vonzáskörzetében kereső embereket. Vecsés lélekszáma is ennek eredményeként nőtt minden korábbinál nagyobbra, egy-egy utcában egymás mellé sodorva az egykori bevándorló gazdálkodók, iparosok, értelmiségiek gyermekeit. Közéjük tartozik a Batthyány utcában letelepedett Nagy Imre színesfém öntőmester és családja is, akik Kunmadarasról kerültek a Felsőtelepre. Jól lehet, ma már otthon érzik magukat Vecsésen és Kunmadarason is, az ő idekerülésük, itteni próbatételeik is megerősítik, hogy valamennyiünk élete a magyar történelem mentésre érdemes aprócska szelete, amelyek az iskolai történelemkönyvekhez érdekes adalékokat adhatnak

A rebellis kunok utódai

 

- A mi elődeink a XVIII. században még a Heves megyéhez tartozó Tiszafüred Kócspusztán voltak birtokosok, ezért hívták a nagyszüleimet Füredi Nagynak, vagy csak egyszerűen F Nagynak. Mivel azonban a felmenőim nem csak szerettek, de tudtak is dolgozni, szép kis birtokkal rendelkeztek. Életüket és családjaikat a Habsburg-ellenesség, a rebellis szemlélet és a református hitükhöz ragaszkodás jellemezte. Írásos dokumentumok igazolják, hogy többen a Rákóczi szabadságharcban a nagyságos fejedelem seregében vállaltak tisztséget. Ennek a vége az lett, hogy megfosztották őket birtokuktól és száműzték őket Hevesből. Így kerültek az ősszüleim a Nagykunság rangos településére, Kunmadarasra. A jász és a kun települések szinte folyamatosan harcoltak az önállóságukért, a mezővárosokhoz hasonló jogokért. Madarason már Mária Terézia idején megszűnt a jobbágyrendszer és a legnagyobb birtok is csak legfeljebb 200 holdas lehetett. A magas aranykoronás földek, és a jószágtartás jelentette ott a boldogulás alapját. Az én ősszüleim nem csak gyökeret eresztettek Kunmadarason, de szorgalmas munkájukkal a reformkor idejére az első gazdák közé verekedték fel magukat. Igen ám, de jött az 1848-1849-es szabadságharc, és az én őseim ismét nem tagadták meg rebellis-protestáns hitüket és a szabadság oldalára álltak. A több évszázadon át forgatott családi Biblia sárguló lapjai azt is megörökítették, hogy a Pestről Debrecenbe tartó Kossuth Lajos kormányzó a 200 holdas nagygazda dédszüleimnél szállt meg a kíséretével – kezdi a beszélgetést Nagy Imre. Aztán a feleségével Icával egymást kiegészítve sorolták:

 

- A Hortobágy, a Jászság és a Nagykunság közé ékelődve kiterjedt tanyavilággal rendelkezett Kunmadaras, ahol csak református vallású népesség élt. A nyakas kálvinisták értékes földjei Nádudvarig, Fegyvernekig, Kabáig, Berekfürdőig terjedtek a határban és a jószágtartáshoz igen jó feltételeket adtak. A szabadságharc bukása után azonban ismét büntetést kaptak a dédszüleink, és az osztrák katonatiszteknek, és a vásárolt kutyabőrű új birtokosoknak adta oda a hatalom a birtokaikat, tanyáikat. Majd csak 1867, vagyis a Kiegyezés után kaptak vissza belőle néhány holdat, amit óriási munkával, jó üzleti érzékkel és szorgalommal a századfordulóra már ismét 60 holdra fejlesztettek. Több tanyánkon a hízott disznók, a hizlalt szürke marhák százait nevelték és vitték az osztrák piacokra. S a bevétel nagy része a birtok gyarapítására fordítódott. Már az első világégés előtt lovakkal vontatott aratógép vágta a Füredi Nagy család birtokán az aratásra érett kalászosokat és amerikai gyártmányú szecskavágó gépek segítették a kukorica szár silózását a nagyszüleim tanyáin. Valahogy az egész család élete olyan furcsán hullámzó volt, mint az egész országé is, mert mire ismét összeszedték volna magukat és egyenesbe jutottak volna, megint jött az I. világháború majd a kommün, a maga sok szenvedésével, rekvirálásaival, a parasztságot, s egyáltalán az országot ellehetetlenítő következményeivel. Kunmadarason és az egész országban azonban élni akartak az emberek és azon a vidéken a zsíros föld biztos alapot adott a magyar jövő építéséhez. Ahogy a nagyszüleim, szüleim mesélték, senki sem akart városra menni a faluból, mindenkinek jutott otthon ennivaló és megélhetés minden későbbi történelemtorzítás ellenére is. Nagyapám is az első gazdák közé tartozott és keresztyén hitből, emberségből jól bánt a birtokon cselédként, vagy részes művelőként dolgozó családokkal. A feleségem is madarasi lány, de az ő felmenői a Hajdú családbeliek jórészt iparosok voltak, de mellette birtokkal is rendelkeztek és gazdálkodtak. A szüleink még mesélték, hogy a Hajdú kovácsmester műhelye előtt még az első háború évtizedében is a hortobágyi, nagykunsági, jászsági bőgatyás pásztorok várták, hogy patkó kerüljön a lovaik lábára. Az ott élő nép talán éppen a rebellis szemléletéből és a falu illetve a pusztai tanyák zárt világa miatt jobban tartotta a szokásait. Az emberek jól ismerték egymást, a faluban és tanyákon élő családokat, s tudták azt is, hogy kiben lehet és kiben nem szabad megbízni. No ez a rend aztán külső hatásra az 1930-as évek második felétől megbomlott – mondják beszélgetőtársaim., akik így folytatták:

 

Idegen katonai repülőtér az értékes magyar földön

- Ebben a felfordulásban a politika mellett nagy szerepet játszott, hogy 1936 végén a németek a magyar kormánnyal kötött megállapodás alapján Kunmadarason egy hadászati repülőtérnek jelöltek ki területet és az építését 1938-ban el is kezdték. A feleségem és az én nagyszüleim birtokát is érintette ez az intézkedés, aminek senki sem örült Madarason. A Hajdú família, vagyis az apósomék családja a kisajátított birtok és tanya helyett Fegyvernek határában kapott másik tanyás birtokot, ahol a föld ugyanolyan jó volt. Mire azonban ott berendezkedtek és megszokták volna, váratlanul deportálták a vidéki, s benne a madarasi zsidóságot. Kunmadarason – mint általában az országban – a zsidóság és a helyi lakosság között békés volt a kapcsolat. A zsidó kereskedők áruval ellátták a falvakat, s a termény és a jószág értékesítésében is meghatározó szerepük volt. A politika azonban rést ütött ezen a harmonikus kapcsolaton. A deportáltak közül a háború után jó, ha a negyedük visszajött. Pedig neves családok is voltak közöttük, mint például a Csurhy-Csillag baromfikereskedő família, amely később minisztert is adott az országnak. A deportálás idején és után is tovább dörögtek a fegyverek a frontokon és az elesett katonákról szóló értesítések mellett a háborús célú beszolgáltatások is rontották a nép hangulatát. A háború ugyanis szörnyű pusztulást hozott a magyar földre, s az elzabrált javak nyomában a meggyalázott asszonyok, lányok keserves sikolya hallatszott a madarasi, pusztasági tanyák világában. Aztán malenkij robotra, hadifogságba hurcolták el a családapákat, anyákat, fiakat. 1946-ban váratlanul nagy verekedés történt a kunmadarasi piacon, aminek politikai élt igyekeztek adni. Történt hogy egy visszatért deportált kereskedő egyebek mellett tojást árusított a piacon és a tojások között záp is volt. Ez a tojás a vásárló asszonyság kezében eltört. Nagy hangzavar és verekedés támadt a piaci tömegben, amibe a kommunista rendőrség és az államvédelmi hatóság is bekapcsolódott. Sok embert letartóztattak, s az újságok Zsidóverés Kunmadarason címmel adtak híradást a piaci eseményről. Tény, hogy emiatt Madaras és a madarasiak később is sok elmarasztalást kaptak, pedig nem tehettek semmiről.

 

- Mire 1947-ben a romániai Foksaniból csontsoványan hazajöttek a fogságba elhajtott madarasi gazdák, megkezdődött a hajsza a nagygazdák, az oroszosan kuláknak nevezett parasztok ellen. A fegyverneki határból kiszorultak a feleségem szülei, mert a birtokot államosították és azon a területen alakult meg az állami gazdaság. Semmit sem kaptak a birtok helyett. Visszakerültek a madarasi határba. A nagyszülők tanyáján azonban egy váratlan és súlyos tragédia történt. Akkor a madarasi határban már a „gyűjtsd a vasat és a fémet, azzal is a békét véded" jelszó alatt gyűjtötték a fiatalok a háborúból maradt ócskavasat. A nagypapa kovácsmester és a fémes munkákhoz értő ember volt, és olykor az ő segítségét is kérték. Igen ám, de a nagypapa talált a közelben egy láncos bombát, amit a tanya udvarán szét akart szedni, s a bomba felrobbant. Mindkét nagyszülő odapusztult.

- A tragédiák, a kegyetlen beszolgáltatások, padlásseprések ellenére az 1950-es évek elejére ismét rendbe szedték a szüleink a madarasi gazdaságot. Feltűnt azonban, hogy a régi német repülőtér mellett az ország minden részéből deportált nagygazda fiakból munkatábort, gulágot hoztak létre. A feladatuk az volt, hogy az immár szovjet katonai repülőtér építését folytassák. Azt a nagyon értékes földet, mint a vakond, felmérhetetlenül feltúrták, a föld alatt és felett hadászati repülőteret és rakétabázist létesítettek. Kunmadarason lassan a félelem lett úrrá, ami azelőtt ismeretlen volt arrafelé. Ráadásul több gazdát deportáltak Madarasról is. A nagyszüleim is a listán voltak, de mivel a falu párttitkára igazolta, hogy cselédként jól bántak velük a nagyszüleim, nem telepítették ki őket. A házunk és tanyánk államosítását azonban nem úsztuk meg. Aztán a beszolgáltatások és a parasztság ellenes politikai támadás a TSZCS-k szervezésében csúcsosodott ki. Járták a falut az új hatalom emberei és vazallusai, rendőrök, katonatisztek, pártemberek, tűzoltók, akik akkor is büntették a parasztot, ha kevés volt a tűzoltó víz, ha rövid volt a csáklya nyele, ha rövid vagy hosszú pórázra volt kötve a kutya., vagy búzával etették a tyúkot. Különösen a tanyákon razziáztak, mert Madarason az asztagot a parasztok nem hordták be a faluba, hanem a tanyákon készítették elő a csépelésre. Már amelyikbe nem telepítettek katonacsaládokat a repülőtér építése miatt. A büntetést tehát sehol sem lehetett megúszni. 1956-ban aztán a katonatisztek és családjaik egy időre elmenekültek, mert féltek a parasztok bosszújától. Vas István Zoltánnal, a TV sport riporterével gyerekeskedtem, s valakinek a heccelésére három másik iskolatársammal azt festettük fel az egyik deszkakerítésre, hogy '2 forint egy meleg lángos, le van szarva Kádár János'. Ezt lefényképezte az iskolaigazgató, és a forradalom után meghurcoltak érte engem és a szüleimet is. A büntetés az lett, hogy nem vettek fel úttörőnek. Az senkit sem zavart, hogy én nem is akartam az lenni. A forradalom után még két évig hagyták, hogy gazdálkodjanak a szüleink, de aztán az újabb erőszakos téeszesítési hullám Kádár-hurkot húzott a parasztok torkára, nem volt menekvés. A TSZ Madarason előbb szakcsoport jelleggel működött, hogy a rebellis kúnsági parasztokat megnyerjék az úgymond „szocialista mezőgazdaság" ügyének. A harmadik évben azonban – miután az egész országban erőszakkal bezavarták a népet a TSZ-be – tovább szorították a madarasiak nyakán a hurkot és már szó sem lehetett szakcsoportról, csak az egységes kolhozról.

 

Öntősegédből öntőmester

- A szüleink azt mondták, nem maradtok a kolhozban, szakmát kell tanulni. Akkor a bányászathoz vájárokat, a Ganz MÁVAG-hoz öntőket, lakatosokat toboroztak. A föld alá nem akartam menni, lakatosnak pedig egy madarasit sem vettek fel, így lettem vas- és fémöntő tanuló. Ezeket a keserves kényszereket figyelembe véve mégis szerencsésnek mondhatom a mi generációnkat, mert minket még nagyon jól felkészült szakmunkások tanították a szakmára. Ők még a háború előtt végeztek a tanonciskolát és elmondásuk szerint olyan rangos volt az öntő szakma a magas kereset miatt, hogy az 1930-as években volt, aki fiákerrel járt dolgozni. Mert megengedhette magának a fizetéséből. Mi az első évben ösztöndíjat kaptunk és a második évtől már brigádhoz osztottak bennünket és elég jó fizetést is kaptunk a nehéz munkánkért. Szerencsére minket nem zaklattak a KISZ-szel, csak a gimnazistákat. Mi ha beléptünk a szakszervezetbe, békén hagytak bennünket. Sőt egy ideig még titokban a Nagyvárad-téri templomba is eljártam, sőt ott láttam más tanulótársamat is. Legalább tudtuk, hogy kiben lehet megbízni. Volt egy szaktanárunk, Dr. Hernádi Gyula, akit '56-os dolgai miatt kirúgtak az egyetemről és a 408. számú ipari iskolába tették elméleti oktatónak. Nagyon tiszteltük a tudásáért, emberségéért. Ő elvitt bennünket 1964-ben a Múzeum-kertbe, ahol sok rendőr volt, de aztán mégsem ők, hanem az ifjúgárdisták verték el az internacionálé helyett a magyar Himnuszt éneklő fiatalokat. A tanárunkat el is ítélték aztán. A szakmunkás bizonyítvány után az 1970-es évek közepén öntőmesteri vizsgát tettem, s az acél, az alumínium és színesfém öntészet minden csinját-binját elsajátítottam. Az elején jól ment a Ganz-MÁVAG-ban, a világ minden részére gyártottunk. Aztán éppen, hogy megnősültem és Vecsésen a Batthyány utcába költöztünk, Czövek Olivér nagytiszteletű úr meglátogatott minket a feleségével, s amikor az időnk engedte, a nagyobb ünnepeken eljártunk az istentiszteletekre. Gyermekeinket hittanra járattuk, konfirmáltattuk. Továbbvittük tehát a madarasi kálvinista ősök keresztyén hitét. Aztán váratlanul egy szovjet vezérigazgatót kapott a gyár. Mivel a fizetéseket nem emelték, elmentem a Kőbányai Vas és Acélöntödébe dolgozni, mert ott jobban fizettek. Két év után művezetőt akartak belőlem csinálni, de nem voltam párttag. Unszoltak, hogy lépjek a pártba, de én inkább átmentem a Vörös Csillag Traktorgyár öntödéjébe és ott dolgoztam tovább. Jól kerestünk, megfizették az öntők nehéz és egészségre ártalmas munkáját. Több vecsési kollegám volt, Szeli Vili bácsi, Zsíros József és mások, akik jó szakemberek voltak. Aztán a 'vörös báró' Horváth Ede bekebelezte a Traktorgyárat a Rábába. Bár látták, hogy értünk a szakmához, a Rába időszak alatt nagyon visszafogták a béreket. Látuk azt is, hogy az ország szekere sem megy igazán. Behozták a gmk-kat, de az önpusztító dolog volt, s én inkább hazajöttem Vecsésre dolgozni. A Sülysápi ÁFÉSZ-nek volt az akkori Vöröshadsereg úton (a ma Fő úton) egy bérelt öntödéje, s ott lettem a kúpoló kemence mellett olvasztár. Szép szériamunkákat, alkatrészeket gyártottunk gödöllői, gyöngyösi, dunakeszi vállalatoknak. Elégedettek voltak a munkánkkal és az árainkkal is. Az ingatlan tulajdonosa azonban radikálisan emelte az öntöde bérleti díját, amit az ÁFÉSZ nem vállalt fel. Így arra kényszerültem, hogy a telkünkön egy kis színesfém öntődét létesítsek. Volt szépen megrendelés. Előbb a Ferihegy MGTSZ melléküzemágához tartoztunk, s műszaki rajzok alapján igényes alkatrészöntési feladatokat végeztünk. Az 1980-as évek második felétől azonban egyre rosszabbul fizetett a TSZ is, az egész melléküzemági rendszer válságba jutott, s vele együtt az egész ország is. Rákényszerültem, hogy a munkanélküliség helyett egy önálló vállalkozást hozzak létre, amivel a nyugdíjazásomig kihúzom valahogy. A Maximum Bt. valóban hozzásegített ennek a célnak az eléréséhez és 2004-ben nyugdíjas lettem.

 

- Hálát adok az Istennek, hogy a szüleinktől a szorgalmat, a munkakedvet örököltük. Van okunk hálát adni azért is, hogy a mértéket minden tekintetben magunkkal hoztuk a családból. Végül is örülhetnénk, mert megvan mindenünk, ma már otthon érezzük magunkat Vecsésen és Kunmadarason is. A gyermekeink azonban már itt illeszkedtek be, s ebben a református gyülekezet és a Krisztus hitünk is segített. Ma is gyakran elmegyek Kunmadarasra, ahonnan az oroszok végre eltűntek a repülőtérről és az országból is. A régi katonai reptér helyén egy CARGO árufuvarozási központot szeretnének létesíteni. Szomorúan látom azonban, hogy a régi rangos magyar falu közösségi és gazdasági ereje végleg elveszett. Bár volt egy szerencsétlen kárpótlási folyamat, a morális és a gazdasági válság kedvezőtlen hatásai szembetűnőek a falvakban. Ráadásul ez a gyarló baloldali kormányzat felszámolja még a gazdák pénzéből épített tiszafüredi vasútvonalat is, ami ellen tiltakoznak az ott élők. Sajnálatos, hogy ez a régi szülőfölddel, az otthoni rokonsággal fenntartott kevés kapcsolat is csípi a kormányzat szemét és ellehetetleníti az egész országot. Egy-egy ünnepre, mindenszentekre, hétvégi találkozásra, no meg egy kis igazi pusztai birkapaprikásra azért hazajárunk, amíg az egészségünk engedi. Sajnos a régi, sok szép élményt, emléket adó tanyák a szövetkezeti gazdálkodás áldozatai lettek, oda már csak álmainkban, de úgy gyakran 'hazajárunk'. Mert emlékezni kell, emlékezni kötelesség – mondta egymást kiegészítve Nagy Imre vecsési öntőmester és felesége.

Vecsés, 2009. december 30.

 

Orosz Károly

mérnök–újságíró, helytörténeti kutató