Get Adobe Flash player


Lidike néni: Életünk történelem

A málenkij robot miatt csak öt évig élhetett együtt a családjuk

 

Vannak emberek, akiknek kiheverhetetlen mély sebeket égetett a lelkébe a történelem. Jól mondja az Írás, hogy mindenki vegye fel a keresztjét, és vigye, mert senki nem veheti át tőlünk ezt a feladatot. Ennek igazságát egy pillanatra sem firtatva mégis meg lehet állapítani, hogy vannak. akiknek ölükbe hullott a jó élet, mégsem tudtak hálát adni érte.

Másoknak egész életükre keserves sors jutott, de mégis minden nap hálát adnak érte Istennek. Mint Bartha Bertalanné született Koszta Lidia néni is, aki Vecsésen él a menyével a Szabadkai utcában. Az általa elmondottak csak tovább erősítették bennem, hogy mindnyájunk élete sajátos, velünk élő történelem.

 

Lidike néni 1922-ben született Tiszaviden, egy aprócska Bereg megyei faluban. Mikor ő megérkezett, már két fiútestvérének szelte az anyja a kenyeret. Szülei 20 holdnyi földön gazdálkodtak, de a trianoni csonkítás miatt az értékesítési lehetőségek ellehetetlenültek a beregiek számára, mert a csehek leeresztették a határsorompót. Sőt még a Tiszáig elterülő beregi falvakat is be akarták kebelezni a feneketlen éhséggel és becstelen szerzésvággyal megfertőzött hódítók. Lidike néni szülei a csonkítás előtt Beregszász, Ungvár és Munkács piacain, vásárain értékesítették, cserélték el a terményt, jószágot, onnan hozták haza sokszor cserekereskedelem révén a munkácsi öntődében készített szerszámokat, öntöttvas fazekakat, díszes öntöttvas tűzhelyet, bútort is. Ezektől a magyar királyságbeli lehetőségektől a beregieket a trianoni szerződés teljesen megfosztotta és egyszerre istenhátamögötti, nehezen megközelíthető lett Tiszavíd, Tiszakerecseny és az egész környék is. Ezekben a falvakban korán munkára fogták az iskoláskorba cseperedett gyerekeket. Lidike nénit is. A sok munka ellenére mégis szépnek tartja a gyermekkorát, még ha nagyobb is lett a szegénység a terület-elcsatolás miatt.

 

- Enni mindig volt mit, a ruhánk is megvolt, de szörnyű pénztelenségben éltünk. A zsidó fűszeresnél is csak tokásért, terményért tudtunk vásárolni. Gyümölcsből akkor még csak szilva és a dió létezet nagyobb mennyiségben azon a tájon. A mai almásokat látva jut eszembe, hogy akkor alig néhány gazdának volt egy-egy körtefája, vagy batul és kormos almát termő fája. Mi legfeljebb csak vásárfiaként kaptunk a gyerekkorunkban almát. Nagyon összetartó volt a beregi nép, erős keresztyén hittel, segítőkészséggel. Ha volt is harag, egy-egy esküvő, születés, természeti csapás, temetés hamar elfeledtette a vitát. A mi családunk is ilyen volt. A szomszédokkal, rokonokkal kalákában végeztük a nagyobb mezei munkákat. Mindig sok jószágot neveltünk, hizlaltunk a Tisza mentén, mert az összegyűjtötte a munkák fillérjeit. Mennyi sok szegény embert eltartott akkor a beregi föld! És mindenki igyekezett, senki sem a segélytől várta a megélhetését. Még a cigányok sem, akik vesszőkosarat, gyékényből lábtörlőt, iskolatáskát fontak, teknőt vájtak, favályút, fakanalat, vesszőseprűt készítettek, s eladták, vagy élelemre cserélték. Nem csak a cigányoknál volt sok pulya, ahogy mifelénk a gyerekeket nevezték, hanem a magyaroknál és a zsidóknál is. A 4-8 gyerekes család volt az általános. Az én anyámék is tizenegyen voltak. Nagyon tiszteltük a lelkészt, a tanítót és a jegyzőt, meg a családjaikat. Orvos, gyógyszertár, mozi csak Naményban, vagy a távoli Kisvárdában volt akkor. A férfiak egyetlen szórakozási lehetősége sajnos csak a kocsma volt, és oda nők nem mehettek. Vasárnap az istentisztelet után a nagyobb lányokkal az utcán sétálgattunk és népdalokat énekeltünk, vidáman nótáztunk. A kender feldolgozása során keletkezett durva szösz a hét napjainak estéin a dörzsölői lányok talpa alatt puhult meg nótázás közben, hogy aztán könnyebben fonható legyen. A nótázásra a legények is odajöttek és hamar előkerült egy üres boroshordó, amelynek a tetején egy citerával jó talp alá valót varázsolt egy ügyes ember. És mi nagyon szerettünk táncolni a döngölt padlón vagy poros utcákban alkalmilag vert sátrakban is. Nem volt akkor olyan kényes a nép egy kis megfázásra, mint manapság. Döngölt padlójú, alig fűtött házakban aludtunk, sőt nyakócon, laza öltözékben és mezitláb jártunk a Március 15-i ünnepre és az iskolába is. Az idősebbek arrafelé még az én gyerekkoromban is szellős vászongatyát, vászoninget hordtak, sőt sok iskolatársunk is. Mégsem volt annyi megbetegedés, mint ma. Pedig a telek a Beregben valóban hidegek voltak, de a tavasz és a többi évszakok sem keveredtek úgy össze, mint manapság. Az iskolában és a hittanórán szigorú fegyelmet tartott a kántortanító. Hamar előkerült a nádpálca, ha a fiúk valami rosszat tettek. Aztán 1936-tól nagy volt a bizakodás, hogy újra visszakerülhetnek az elcsatolt részek, ami meg is valósult egy rövid időre. Nagy volt az öröm és az élni akarás, hogy a visszatért területen élő rokonokkal újra összejárhattunk. Ezért is szép volt a fiatalságunk, mert ezt megérhettük – sorolja Lidike néni.

 

- 1940. tavaszán, 18 évesen Tiszakerecsenybe mentem férjhez. A férjemék, a Bartha család tehetős nagygazda família volt. A háborús légkör ellenére nemsokára megszületett a fiúnk, mert Isten rendelése szerint bizakodás volt bennünk. A gyerek által a férjem megúszta a katonaságot, mert már három fiú harcolt a családjukból a frontokon. Volt egy helyi, távoli rokon barátnőm, Balogh Sárika, akivel jóban-rosszban összetartottunk, de ő később a Tiszán túlra, Mezőladányba ment férjhez. A sorsunk előre nem látható más nehézségei is felénk tornyosultak. A zsidókra előbb csak ráverték az ablakot, aztán sárgacsillagot kellett viselniük. Egyre gyakrabban jöttek a hírek, hogy az orosz katonáktól, a muszkáktól félnünk kell. Már lány korunkban így neveltek bennünket. Sajnos a tőlük való félelem nem rémhír, hanem valóságos tapasztalat lett a mi életünkben. 1944. áprilisában szekérre pakolták a zsidó családokat és elvitték őket. A fél falu lakossága ott sirattuk őket és integettünk nekik. Egy öreg néni azt találta mondani nekünk, hogy őket ne sirassuk, mert őket még szekéren viszik, de bennünket gyalog fognak elhajtani. Aztán még abban az évben, decemberben a hegyek felől beözönlő orosz katonák és az őket kiszolgáló, a faluban csak rendetlen, aljanépnek számító köpönyegforgató vazallusaikkal a poklot hozták ránk. A síró, jajgató, megalázott nők sikolyától voltak hangosak a beregi magyar falvak. Az ember legdrágább kincse: az élete és a becsülete is teljesen kiszolgáltatottá vált. December 5-én az akkor alig 600 lelkes Tiszakerecsenyből minden 16 és 60 év közötti férfit a falu központjába gyűjtöttek és fegyveres oroszok hajtották el őket. Igaza lett tehát a zsidó asszonynak! Így történt ez az egész Beregben. A mi falunkból kétszáznál is több magyar férfit elvittek, ahogy mondták málenkij robotra, tehát csak 'kicsi munkára', de keserves pusztulás lett a vége. A férjem és három testvére is köztük volt. Nem mondtak semmit, hogy hová viszik őket, csak annyit, hogy davaj. A tiszaújlaki vizsgálat után egyet engedtek vissza közülük, mert tbc-s lett. Egészen a Királyházáig, Tiszaújlakig elmentünk gyalog, hogy hírt kapjunk a férjünkről, fiú testvérekről, apákról, apósokról, de hiába. Csak annyit tudtunk meg, hogy a hosszú gyaloglás és a gyors vizsgálat után vonatra ültették és Janakievbe vitték őket építési munkára. Ott az én emberem aztán tífuszt kapott és hamar elpusztult. Tömegsírba került. Ezt később tudtuk meg, mikor az új hatalom felszólított, hogy a házunkat ürítsük ki, mert államosítják, ott lesz a rendőrőrs. Özvegyen apósomék szűkös kamráját meszeltem ki, és oda kellett költöznünk egy időre. Aztán apósomék a férjem még nőtlen testvéréhez akartak hozzáerőltetni, de nem vállaltam, mert nem szerettem a viselkedését. Az elhurcolt férfiaknak a kétharmada odaveszett és még el sem sirathattuk őket hangosan, mert a falnak is füle volt. Majd csak 1991-ben állíthatott nekik a falu emlékoszlopot, amelyre 123 nevet véstek fel. Az első három név a mi családunkból került ki. Még ma is nehéz ezt sírás nélkül elmondanom. Aztán megtörölte a szemét az idős asszony és így folytatta.

 

-A nagy veszteség miatt a fiúgyermekek hamar felnőttekké váltak, s már 12-13 évesen szántottak, vetettek és sok családban az asszonyok is erre kényszerültek. Nem elég fájdalom volt, hogy csak alig öt évet tölthetett együtt a családunk, ráadásként kulákká nyilvánítottak bennünket és elviselhetetlen beszolgáltatást róttak ránk. Aztán a mi református családunkban természetes volt, hogy a fiam iskolai hittanra írattam. Emiatt többször felhívattak az új igazgatóhoz, és győzködtek a hivatalosok, hogy ne járjon a gyerek hittanra, de nem hátráltam meg. Jaj de sok éjszakát sírtam keresztül és imádkoztam, hogy fordítsa jóra az Isten a sorsunkat. Sokszor gyalogoltam a kisvárdi, vásárosnaményi, tiszaszalkai piacokra, hogy a szilvalekvárból, vajból, tojásból, tejfölből, paszulyból pénzt tudjak csinálni. Az egyre elviselhetetlenebb adókat, beszolgáltatásokat csak így tudtam teljesíteni. Apósom egyszer szóvá is tette a hatóságnál a megterhelő beszolgáltatást, meg azt, hogy a padlásseprők még vetőmagot sem hagytak. Le is tartóztatták és elvitték sok kulák társával együtt Diósgyőrbe, öntödei építkezésre, ahol két évet töltöttek. Rabokként kezelték őket és még látogatni, beszélőre is csak rendőrségi engedéllyel mehettünk. 1956-ról megbízható híreket már csak a forradalom elbukása után hallottunk. Rádiónk nem volt, újságra nem jutott pénz, senki nem dolgozott az utcánkból városon, hogy híreket hozzon. Számunkra annyi haszna volt a forradalomnak, hogy utána visszakaptuk a házunkat és három évig egy kicsit jobb lett a paraszt életünk. Nem sokáig hagytak azonban nekünk békét, mert 1960-ban Kádár emberei nagyon megfélemlítették a népet és erőszakkal behajtottak mindenkit a TSZ-be. Ahogy végiggondolom, éppen fél évszázada, hogy elvették mindenünket: a lovat, a vetőgépet, földet, tehenet, erdőt és mindent. A fiam aztán meg is utálta a falut és otthagyott magamra. Pesten ács-állványozó, majd parkettás szakmát tanult és Vecsésen telepedtek le. Én a TSZ-ben dolgoztam, s szinte naponta sírva fakadtam, ahogy láttam szétmállani a családokat és a falu közösségét. Az egyházak is megroggyantak a szörnyű nyomás alatt, mert az új világgal megfertőzött, a munkahelyekkel sakkban tartott lakosság a pap intése ellenére odahagyta a hitét és a gyülekezetét is. A tiszakerecsenyi gazdák aztán egy idő után lemondtak a jószágtartásról is. A több generáción át jól szolgáló istállók, a magyar föld művelésére berendezett parasztporták szánalmas pusztulásnak indultak. A városba került fiatalokat végleg elvesztette a falu, s miután az öregek kihaltak, a házak is rogyadozásnak indultak. Hiába volt már elérhető a rádió, TV, hűtőgép, meg a kocsi is, nem volt, aki birtokba vegye és karban tartsa az elöregedett házakat, istállókat. Sokszor elgondoltam, az az ország nem érdemel sokat, amelyik így bánik az értékeivel. A bajt csak tetőzte, hogy túlságosan leszoktattuk a magyar gyermekeket a munkáról, nem szerettettük meg velük a földet, a jószágtartást. Ráadásul az értékesítési hálózat gyarlóságai miatt nem lehetett a tejet, vágóállatot, terményt értékesíteni. Csoda-e, ha menekült a falvak népe, főként a mezőgazdaságból élő vidékekről? Sajnos a kárpótlás sem azokat az embereket szolgálta, akik a földért, üzemekért az életüket, egészségüket áldozták. Mert régi betegségként a magyar a magyar alól húzta ki a földet. Meg sajnos az ország alól is. Mégsem lenne szabad egész népcsoportokat, és lassan már a nyugdíjasok többségét is segélyekből éltetni. Mert ide jutott sajnos az ország.

 

Aztán azzal folytatta a 88 éves Lidike néni, hogy a TSZ-től ment nyugdíjba, ahol bérmunkásként dolgozhatott a saját földjén. Nem sokáig tudott azonban pihenni, mert keserves életét újabb betegségek és agyvérzés is terhelte. Bizonytalanná vált a járása, amit a tanácsnál is észrevettek. Elintézték neki, hogy beköltözhessék a mátyusi öregek otthonába. Alig töltött ott három évet, amikor 2001-ben a fia halálhírét hozta a postás. Bár nagyon jó ellátást kapott az otthonban, vágyott a fia vecsési családjához, ahol 2002-től gondozza a menye, Irénke és látogatják az unokák, dédunokák. Sokszor hazajár azonban álmában a szülőföldre, Tiszavidre, sőt olykor tejeskannával a kezében megy a kerecsenyi csarnokba, de hamar kiderül, hogy csak az álom tréfálta meg. Mára megromlott a látása és a hallása is. Nagyon sajnálkozik, hogy már az 1918-ban kiadott nagybetűs Bibliát sem tudja olvasni, a menye olvas fel neki belőle, ha van ideje. Nagyon elégedett azzal, hogy Dr. Németh Gábor háziorvos rendszeresen meglátogatja és ellátja, ha szükség van rá.

 

- Tetszik tudni, sokat gondolkodtam a keserves sorsomon. Én a csapások miatt soha nem lázadtam Isten ellen. Volt, aki meg is kérdezte, te Lidi, hogyan engedhette meg Isten ezt a sok próbatételt és keresztet, amit rád mért? Én a 394. református dicséretünkkel szoktam az ilyen kérdésekre válaszolni, hogy Isten azt bünteti, akit szeret. És ez így van rendjén. Nekünk bele kell tudnunk simulni Isten tervébe, hogy az Ő kegyelme által a sok megpróbáltatáson át jussunk el a célig: a Krisztus által elnyert örök élet reménységéig – mondta végül őrállókat megszégyenítő, erős hittel Lídia néni.

 

Lejegyezte: Orosz Károly

vecsési presbiter