Get Adobe Flash player


A bűn következménye és büntetése 1 Móz 3 alapján

A Biblia 1Móz 3. részéből az Isten által teremtett első emberpár ősbűnét ismerhetjük meg, s követhetjük végig a bűn következményeit és büntetését az emberre és így a mi életünkre nézve is. Ebben az ószövetségi részben láthatunk rá teljesen, hogy az első emberpár isteni hatalommal akart rendelkezni, bűnök árán is tudni akarta, mi a jó, és mi a rossz.

A Teremtő azonban a jó és a rossz tudás fájának gyümölcsétől való tiltással korlátokat is szabott az embernek. A korlátot nem szeretetlenségből, sokkal inkább az ember iránti gondoskodásából állította Isten, hogy megóvja az embert a lehetőségeivel való visszaéléstől. A gyermekeink, vagy önmagunk viselkedéséből is tudjuk azonban, hogy a tiltott dolog általában kíváncsiságot szül az emberben. Tény, hogy az első emberpárt a kígyó éppen a kíváncsiság felgerjesztése által biztatta az istenellenes útra, amikor azt mondta nekik: „Dehogy haltok meg! Jól tudja Isten, ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten"(4. vers). Mégsem a kígyót kell okolni a bűn következményeiért, mert a bűnre csábító kísértés eredendően ott van a teremtett ember szívében. Sőt a Mózes 1. könyve 2. rész 17. versében elhangzó isteni figyelmeztetés, hogy „a jó és rossz tudás fájáról nem ehetsz", olyan újabb bűnös gondolatot ébresztett az első emberpárban, s olykor bennünk is, mintha valamit csakugyan sajnálna tőlünk az Isten. Ezt Éva bűnös módon még meg is toldotta egy jókora hazugsággal, amikor a „ne is érintsétek" megfogalmazással olyan szavakat is Istennek tulajdonított, amit az Úr a 2. rész 17. verse szerint nem mondott nekik.

E rövid alapvetés után tekintsük át a teljesség igénye nélkül, felsorolásszerűen a Presbiteri Szövetségtől kapott témakör címében foglalt bűn következményeit és büntetését.

 

• A bűn legszembetűnőbb következménye és büntetése az Isten és embertársaink iránti bizalmatlanság és elidegenedés. Érdemes rátekinteni, hogyan halmozódik a bűn az első emberpárnál - és valójában a mi életünkben is. Amint esznek a tiltott gyümölcsökből, s meglátják a saját meztelenségüket, elbújnak az Édenben. Isten azonban szólítja Ádámot. Ő az őszinte bűnvallás helyett olyan hazugsággal állt elő, hogy az Isten hangjától való félelmében bújt el, holott inkább a saját bűne és a meztelenség szégyene miatt rejtőzött el Isten elől. Ádám és a mi életünkben is ott húzódik tehát a bizalmatlanság és a kétely, amely azóta is végigkíséri az emberiség történetét.

 

• A bűn másik következménye a másra mutogatás és magyarázkodás, ami máig újabb bűnös csapdákat állít az embernek. Isten azt kérdezi Ádámtól, „ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy?" Ő azonban az egyenes válasz és az őszinte bűnvallás helyett arra hivatkozik, hogy az asszony adott neki a tiltott fa gyümölcséből és ezért látja esendő állapotát. Kétségtelen, hogy a tiltott gyümölcsök fogyasztásával a jó és a rossz is megismerhetővé vált az ember számára, és tény, hogy az emberiség mai bűnös állapota és amorális helyzete is ebből következik. Van itt azonban egy súlyosabb bűn is, mert Ádám így fogalmaz: „az asszony, akit mellém adtál", az adta nekem a gyümölcsöt (12. vers. Ezzel mintegy azt sugallja, hogy Isten volt a bűn okozója, mert Ő rendelte mellé Évát, és Reá hárítja a felelősséget is. Ismerős ez a bűnös emberi gyarlóság a mi életünkben is. A Krisztus által azonban megváltást kaptunk Istentől a mi bűneinkből. Ugyanis a bűnbe esett Ádámhoz való kötődésünk éppen a feltámadt Jézus Krisztus által megszakadt, s most már hit által Krisztushoz tartozunk. Ha Isten tehát ránk, bűnösökre tekint, a bűneink számláját kifizető Krisztust látja, s nem Ádámot. Az óember ugyan még bennünk van, de azzal nem harcolnunk kell, hanem holtnak tartani, mivel az már a Krisztustól kapott új életünket nem befolyásolhatja, feltéve, ha hitünket megtartjuk, és életünket nem test szerint, hanem a Lélek szerint az Istennek éljük az Ő Szent Fiában (Róm 6;11, 6;18-22, 8;8-9, Kol 3;3-4).

 

• A bűn következménye és büntetése, hogy az ember még az Isten felé sem tud őszinte lenni, semhogy társai felé. Figyeljük csak meg a gyarló ember válaszát, amikor Isten azt kérdezi: "mit tettél?". Éva így válaszol: „A kígyó szedett rá, azért tettem." Az asszony belső kíváncsiságáról, kételkedéséről, a jó és rossz tudás utáni vágyakozásáról itt már egy őszinte szó sincs. Tehát a bűn miatt elveszett az ember Isten felé történő őszinte odafordulása. A bűn büntetéseként ellenségeskedést támasztott az Úr Ádám és Éva, valamint utódai között. Az ellenségeskedés, mint a bűn következménye és büntetése mellett azonban az elemzett bibliai részben ott van a Teremtő Isten első emberpárnak és nekünk szóló biztatása is, hiszen ezt mondja az Úr: „ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod" (1Móz 3;15). Ez már utalás a Jézus Krisztusban ígért és Isten szereteteként elküldött Megváltóra.

 

• A bűn sajnálatos következménye és büntetése az embernek Istentől való eltávolodása. Ismerjük az ember gyakran elhangzó bűnös feltételezését, hogy Isten bizonyára elhagyta őt, mert nehezebben mennek a család, a munkahely, a gyülekezet, az ország dolgai. A mai Magyarországon is gyakran hallani ilyesmit bűnös és hazug kormányok mulasztása idején, sőt pestiesen szólva olykor még egy lapáttal rá is tesznek, és e-mailek tanúsítják, hogy sokan Mária országától várják hazánk sorsának jobbra fordulását. Ez azonban az 'egyedül hit', 'egyedül kegyelem', 'egyedül a Szentírás' és 'egyedül Krisztus által' reformátori alapelvekkel és a mi hitünkkel sem harmonizáló dolog. Mi kálvinisták se háríthatunk át azonban minden felelősséget más testvérekre – mint Ádám Évára, az pedig a kígyóra –, mert az ország sorsa miatti aggodalmaskodásunk sem kisebb bizalmatlanság, és sajnos ezért az ősbűnökből eredő bűnös eltávolodás Istentől. A Teremtő Isten azonban nekünk is adta a Tízparancsolatot és a Szentírást, amelyben sok segítő tanácsot, intést, vezetést, a Krisztusban Utat, Igazságot, Életet ad, de a döntést nekünk kell meghozni arról, hogy mit teszünk. Ez igaz a mi magyar népünk előtt álló és a korábbi parlamenti választásokra is, akárhogyan csűrjük is a dolgot. Nem az Úr hagyott el ugyanis bennünket, hanem a mi népünk távolodott el Tőle. A keresztyén embernek ugyanis tudnia és éreznie kell az Isten Krisztusban megerősített ígéretét, hogy „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged" (Zsid. 13;5), sőt ez az ígéret még hangsúlyosabb az Ézs. 54;10-ben „Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem és békességem szövetsége nem inog meg". Csak erről mi gyakran megfeledkezünk. Az sem lehet mentség számunkra, hogy olykor az ószövetségi próféták közül is többen úgy érezték, hogy elhagyta őket Isten. Elég itt csak Ézsaiást említenem, akinek a hitéhez, Isten iránti bizalmához aligha férhet kétség. Az általa írott könyv 63;15. versében azonban ezt olvashatjuk: „szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem?". És azt is, hogy „olyanok lettünk, mintha sohasem uralkodtál volna rajtunk" (63;19), majd azt írta, hogy „bárcsak szétszakítanád az eget, és leszállnál". Ő is beleesett tehát a bűnös feltételezésbe, hogy Isten elhagyta az Ő népét. Nekünk újszövetségi embereknek azonban jó tudni, hogy az Isten az idők teljességében valóban szétszakította az eget és elküldte a „testté lett Igét" az Ő Fiában, a mi bűneink váltságára, hogy a Heidelbergi Káté 6. kérdésére adott válasz szerint „az ember teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse és örök üdvösségben Vele éljen, Őt dicsérje és magasztalja".

 

• A munka azonban a későbbi téves vélekedés ellenére nem az ősbűn következménye és nem is átok, hanem hozzátartozik az ember isteni rendeltetéséhez. Isten ugyanis azt mondja Ádámnak: „legyen a föld átkozott miattad" (1Móz2;17), tehát nem a munka, hanem a föld. Mégis vigasztaló tudnunk, újszövetségi embereknek, hogy az Úr által megátkozott, és az ember által azóta önző módon beszennyezett föld a Teremtő szerető gondoskodásából, tisztességes munka árán, minden jóval megajándékoz bennünket. Figyeljük csak meg, hogy az első emberpárt az 1Móz2;17-ben így figyelmeztette Isten: „mert ha eszel róla, meg kell halnod". A Teremtő szeretetének a jele, hogy mégsem halállal, hanem élettel, sőt a Krisztusban, mint 'második Ádámban' az örök élet és az üdvösség reménységével ajándékozta meg a bűnös embert, még ha „arca verítékével eszi (is) a kenyerét" (1Móz 3;19)). Ez nem az Atya irántunk való következetlensége, hanem a Teremtő Isten kegyelmének és szeretetének a jele. Az Újszövetség a Róm 5;12 és a 6;23. versei igazolják, hogy „mindenki vétkezett" és a halál az első emberpár esete óta a 'bűn zsoldjaként' van jelen világunkban. Kálvin szerint az ember az ősbűnök óta 'non passe non peccare', vagyis 'nem tud nem vétkezni'. Tény, hogy a - testi és lelki - halál betetézi az ember életének azt a megszegényedését, amely a Paradicsomból való kiűzetés által bekövetkezett. Isten ugyanis Üdvösségszerzőnk, a Jézus Krisztus által az örök élet kegyelmi ajándékát biztosította a hozzá megtért bűnös embernek.

 

• Látnunk kell azt is, hogy az önző és önmegvalósításra törekvő ember, aki egyenlő akart lenni Istennel, még a korlátok közé szorítottságában, a bűnbe esése után is gondoskodást kapott a Teremtőjétől bőrruha formájában. Az ősbűnök következménye azonban a bűnös ember kereszthordozása, mert az Isten hiába figyelmeztette az első emberpárt, és figyelmeztet bennünket is „az ajtó előtt leselkedő bűnre"(1Móz 4;7), az ember eltévelyedik, Isten és a saját testvére ellen fordul, mint az ősszülők gyermeke Kain. Tudjuk, hogy ő – és sajnos azóta a bűnös útra tévedt sok-sok embertársunk - önzésében a saját testvérének a meggyilkolásától sem rettent vissza. Ezért vélekedett így a zsoltáríró és Pál apostol is, hogy „mindenki vétkezett" (Zsolt 51;7, Róm 5;12). Ennek nyomán a Heidelbergi Káté 7. kérdése így hangzik: „Honnan van tehát az emberi természet eme romlottsága?". És a válasz: „Első szüleinknek, Ádámnak és Évának a paradicsombeli esetéből és engedetlenségéből, minek következtében a mi természetünk úgy megromlott, hogy mindannyian bűnben fogantattunk és születtünk" . Reménységünk azonban, hogy az 'élet fájához', a golgotai kereszthez vezető utat az újszövetségi embernek Jézus Krisztus, a 'második Ádám' megnyitotta azzal, hogy engedelmeskedett Isten akaratának.

 

• Spurgeon, a nagy angol baptista prédikátor idézett egy régi keresztény mondást (Isten ígéreteinek tárháza, a február 26-ára ajánlott imádság), mely szerint „aki igazságot beszél, megszégyeníti az ördögöt". Aki tehát a Krisztus igazságát hirdeti, megszégyeníti a pokol minden ördögét, és lehetetlenné teszi a hazugságot sziszegő kígyó mesterkedéseit. Bátorodjék fel tehát a mi lelkünk és szívünk, hogy mindig az Igazság oldalán álljunk, kis és nagy dolgokban egyaránt! Annak az oldalán, Akinek kegyelme és szeretete a Krisztus által eljött az emberek közé.

 

A Teremtő Isten irántunk való nagy kegyelme és szeretete, hogy az ősbűnök és a mi bűneink ellenére a keresztet naponta felvehetjük, hitünk harcát megvívhatjuk, és a Krisztus hűséges követésére, az 'Ő aratásába' indulhatunk. Tegyük ezt mi, a Magyarországi Református Egyház Délpesti Egyházmegyéjében őrállóként szolgáló mai presbiterek is. Legyen a reménységünk és a mi magyar népünk reménysége is, hogy velünk jár utunkon Jézus, minket félelem el nem ér. Úgy legyen. Ámen

 

Orosz Károly

presbiter