Get Adobe Flash player


Frank Róbert: Ökumené az ige mérlegén

Krisztus Gyülekezetének megalakulása (Pünkösd) óta a keresztyénség egyik alapvető törekvése volt az Isten Szelleme által munkált egység megőrzése, illetve ha csorbát szenvedett, akkor annak munkálása.

 

A világ fejedelme ennek az egységnek a megbontásán munkálkodott úgy a múltban, mint a jelenben. Gyakran sikerül(t) elérnie célját, és a Biblia tekintélyének aláásása folytán „betenni a lábát" a hívők gyülekezetébe. A megosztottságot minden esetben az Isten kinyilatkoztatott akaratának a félreértelmezése, felülbírálása, a Biblia kiegészítése vagy megcsonkítása okozta, amit Isten bűnnek nevez, és ítéletével sújt (Jel 22:18-19).

 

Ez a tény az egyháztörténelem folyamán sok-sok szükségszerű szakadáshoz vezetett (II Kor 6:14-18), melyek a legkülönbözőbb vallásfelekezetek kialakulását vonták maguk után. Évszázadokon át sokféle próbálkozás látott napvilágot, ami az elveszített egységet hivatott helyreállítani. Már az első századok keresztényei azon fáradoztak, hogy úgynevezett zsinatokon (325 – Nikaia; 381 – Konstantinápoly I.; 431 – Epheszosz; 451 – Khalkedón; 553 – Konstantinápoly II.; 681 – Konsatantinápoly III.) – a legnagyobb keresztény egyházak által közösen osztott hittételeket fogadjanak el, de azok mindegyike csak újabb elkülönülést és szakadást generált.

Az ökumenizmus voltaképpen nem más, mint ezeknek a szakadásoknak „visszacsinálására" irányuló törekvés a kereszténység egységének eszméje nevében.

Az eredeti görög kifejezés (oikosz – ház, haza, közösség, otthon) – az oikumené – alatt már az ókori társadalom is a lakott földkerekséget értette. Tehát a név találóan fedi le a mozgalom célkitűzését, mely szerint az egész emberi társadalmat kívánják egységbe kovácsolni egy sokféle néven nevezett istenség szellemében.

Az ökumenikus mozgalomnak többféle ága is létezik, mivel azonban célkitűzéseikben és eszközrendszerükben nagyon hasonlítanak egymásra, nem részletezzük őket.

Bibliát olvasó emberek tisztában vagyunk azzal, hogy a végidők meghatározó eseményei a Bűn Emberének a megjelenésére (II Thessz 2:3) mutatnak, és az ő útjának előkészítésére irányulnak. Az ördögi hármasság (jel 16:13; 20:10) egyik megjelenési formája a Hamis Próféta, aki ebben az üdvtörténeti korszakban a vallásos tömegek egységesítésén dolgozik, és igyekszik elhitetni ha lehet, még a választottakat is (Mt 24:24), így készítve az Antikrisztus útját.

 

Miközben a második ördögi személy, a Fenevad gyors ütemben globalizálja a világot, a Hamis Próféta ugyanezt végzi a különböző vallásfelekezetek között, beülve az Isten templomába is (I Kor 6:16-19), istenként mutogatva magát (II Thessz 2:4). A célja az, hogy Isten szavát megkérdőjelezve és átértékelve (I Móz 3:1) olyan egységbe vonja a vallásos érzelmű embereket, mely egységbe végül minden ember belefér istentelen gondolkodásával, életvitelével együtt a „szeretet" jegyében. Ez az egység azonban már messze nem Jézus Krisztusra, mint kősziklára épülő szeretetközösség, hanem a Hazugság atyjának szelleme által kreált, pusztulásra ítélt antikrisztusi „egység".

Hívő gyülekezeteink számára talán az ökumenikus mozgalomnak nem is az a mindjárt szembetűnő, álságos gyakorlata jelent veszélyt, ami a pogány vallásokkal is közösséget vállaló kezdeményezéseken alapul. Fontos felismernünk ugyanakkor, hogy a keresztyénibbnek tűnő, szolidabb megjelenési formával bírók is ugyanarról az ördögi tőről fakadnak.

 

Jelen esetünkben fokozott figyelmet érdemlő az évről-évre visszatérő úgynevezett ökumenikus imahetek. Annál is inkább, mert a hívő gyülekezetek nagy része rendszeres résztvevője ezeknek.

 

Mivel e folyamatos visszatérő imahetek csak „kereszt(y)éneknek" vannak meghirdetve, sokkal nehezebb az ezen alkalmakat népszerűsítő hangzatos érvek valódi mögöttesére felfigyelni. Különösen nehezíti a dolgunkat, hogy esetenként általunk megbecsült, vezető tisztségben lévő testvérek is fémjelzik ezeket a heteket, komoly aktivitást vállalva azokon.

Voltak és vannak kísérletek – néhol egyházvezetési szinten is – a „vészharang kongatására", ezzel az ökumenikus imahetek mellőzésére bátorítva a hívőket. Születtek állásfoglalások, kritikák, más alternatívákat ajánlva az imaközösség szélesebb körű gyakorlására, ám ezek sajnos rendre süket fülekre találtak.

Álljon most itt néhány gyakran elhangzó indok – amely az imaheteken való részvételt hivatott igazolni – pár mondatos reagálással:

 

1. Más egyházakban is vannak testvéreink, azt kell keresnünk egymásban, ami közös, nem azt, ami elválaszt bennünket egymástól

Soha nem a felekezeti különbözőség osztja meg a hívőket, hanem a bűn. Kezdődik az Istentől való eltávolodással (Ézs 59:2), és ez láthatóvá válik a testvértől való eltávolodásban is (I Jn 4:20). Ha engedjük, hogy az isteni világosság ragyogja be az életünket, akkor láthatóvá válik a Krisztusban nyert egységünk (I Jn 1:7). Minden, csupán vallási alapon létrejött egység csak látszólagos, és egyben veszedelmes, mert nem bibliai, hanem hamis alapokkal bír. Az Úr Jézus Krisztus, és az Ő beszéde az, ami közös lehet bennünk, így Őt keressük egymásban! Ilyenkor viszont akaratlanul is felszínre kerül, ami nem az Ő drága beszéde szerinti az életünkben. Ezt mégis örömmel vállaljuk, hiszen kölcsönösen erre vágyunk (Zsolt 139:23-24). Mindazokkal a testvéreinkkel vállaljuk és ápoljuk a testvéri kapcsolatot – legyenek bármely keresztyén vallásfelekezet tagjai is –, akik erre törekednek. Mindezt azonban nem az ökumené jegyében vállaljuk fel, mert egy hazugság szellemében (hamis egység) fogant irányzat még a tiszta indítékú kezdeményezéseket is megmételyezi, és tévútra viszi (I Kor 5:6-8).

 

2. Munkálnunk kell az egységet

Az Úr Jézus a Főpapi imájában kiemelten foglalkozott az övéi egységével. Hangsúlyoznunk kell, hogy ott azok egységéért könyörgött az Atyához, akik az Ő tulajdonai. Csak ez lehet a krisztusi egység alapja. Urunk egyértelművé teszi, hogy kik az Ő tulajdonai. Akik az Ő mennyei Atyjának akaratát cselekszik (Mt 12:50). János apostol azt írja, akik befogadták Őt, azoknak adott hatalmat arra, hogy Isten fiaivá legyenek (Jn 1:12). Tehát krisztusi egység csak azok között valósulhat meg, akik megtérés útján az Isten tulajdonaivá lettek. Közöttük is csak akkor, ha arra igyekeznek, hogy Isten beszédéhez, a Bibliához igazítsák (Zsolt 119:105) az életüket.

Ha olyan egységen munkálkodunk, ami a bűn elhallgatásán nyugszik, akkor hasonlókká válunk Anániáshoz és Safirához (ApCsel 5:9), akik a hazugságban cinkosaivá lettek egymásnak, és ezért meg kellett halniuk.

Lehet munkálnunk a krisztusi egységet például olyan vallásfelekezetekkel, akik elutasítják az Úr Jézus parancsa alapján követendő hitvalló bemerítést, azokat pedig akik vállalják ezt, rendszerint kirekesztik maguk közül?! Akik látványos bűnökben élő és megmaradó híveiknek rendszeresen kiszolgáltatják az „úrvacsorát"?! Akik olyan kegyességi gyakorlatokat népszerűsítenek, amelyek Isten igéjével ellentétesek (pl. halottakhoz való imádság, Jézus Krisztus mellett más elhalt „szentek" közbenjáróként való elfogadása, szobrok imádása...)?! Akik olyan vezetőkre hallgatnak és azokat követik, akik maguk sem születtek bele az Isten országába?! (lásd Mt 23:13)

 

3. Ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk

Az imádságban megszólított kiléte soha nem azon múlik, hogy éppen milyen névvel illeti őt az imádkozó. Ha egy ember nem született újjá Isten Igéje és Szelleme által élő reménységre, akkor még az Ördög atyának a gyermeke (Jn 8:44). Következésképpen amikor imádsága közben jóhiszeműen Isten nevét emlegeti, a legjobb esetben is csak egy magának kreált halott istenhez intézi a szavait, rosszabb esetben viszont egy hitető szellemhez. Ez alól kivétel persze, ha az illető bűnbánó szívvel, megtérés szándékával közeledik az élő Istenhez.

Amikor a zsidók a pusztai vándorlás során aranyborjút emeltek, bár Izrael istenének nevezték azt (II Móz 32:4), az attól még bálványisten maradt. A vallásos tömegek megtért szív és új élet hiányában csupán egy általuk elképzelt és megalkotott bálványisten előtt róják le látszatkegyességüket (II Tim 3:5). A kétfelé sántikálásnak nemcsak a Kármel hegyen lett istenítélet a végeredménye, hanem ma is. Jó példa a hívők és látszathívők „együtt imádkozására" Illés próféta és Baál papjainak „közös" áldozata... (I Kir 18:19-46).

 

4. Az elzárkózásunk szeretetlenség lenne, ki kell fejeznünk a más egyházakhoz tartozók felé a nyitottságunkat

Isten gyermeke soha nem zárkózik el a még megtéretlen embertársaitól, hanem igyekszik hirdetni nekik a megtérés evangéliumát. Nem kampányszerűen, hanem a természetes élethelyzeteket kihasználva.

A szeretet parancsának betöltése minden igazán megtért hívő embernek kötelessége. Éppen ezért szükségszerű a halálos veszedelemben lévő vallásos embertársainknak figyelmét felhívnunk: ha nem térnek meg, a templom-, vagy imaházpadból juthat a lelkük a kárhozatra. Az lenne szeretetlenség, ha ezt a hívő egy álságos szeretetre hivatkozva elmulasztaná (Ezék 3:17-21).

A samáriabeliek története jól szemlélteti az elkülönülésünk Isten akaratán nyugvó mivoltát. Ez a nép nem tartozott a választottak közé, csupán betanított rendelésként megtaníttattak a zsidók istenének tiszteletére (Ezsd 4:2). A névleges keresztyének tökéletes előképei ők (II Tim 3:5; Jel 3:1), akik ugyan azt gondolták, hogy Izrael Istenének áldoznak, imáikban az Ő nevét emlegetik, cselekedeteik mégis csupán betanított emberi parancsolatok voltak (Ézs 29:13-14). Amikor a zsidók hazatértek a hetven éves fogságból, és nekiláttak felépíteni a városfalakat és a templomot, akkor világossá tették a samáriabeliek előtt, hogy nem építhetik együtt az Isten házát (Ezsd 4:1-4). Vagyis ha a hívők közössége késznek mutatkozik az együttműködésre azokkal az egyházakkal, amelyek a névleges keresztyéneket tömörítik, – legyen az közös misszió, istentisztelet vagy imaalkalom – olyan szellemi építkezésben vesz részt, amit Isten Szelleme nem támogat.

Mindezek mellett az elveszettek iránti mentő szeretetet példázza az Úr Jézus, ahogyan a samáriai asszony felé szolgált. Szembesítette a bűneivel (Jn 4:18), azután felkínálta neki az élő vizet. Tehát nem társult hozzá, hogy imádkozzon vele a Garizim hegyén, hanem mivel útjába „akadt" (Jn 4:4), élt isteni küldetésével, és meghirdette neki a megtérés lehetőségét.

Vagyis meg kell tanulnunk Urunktól, hogy a mentő szeretet sokkal találékonyabb attól, minthogy kétes felekezetközi kapcsolatok ápolásában lássa a cselekvés eszközét.

 

Az első jeruzsálemi gyülekezet példája is azt mutatja, hogy a testvéri közösség ápolásának, és az Isten imádásának nem lehetnek részei a világ fiai (Jn 9:31), még akkor sem, ha keresztyénnek vallják magukat (Jel 2:9; 3:9). Jeruzsálemben nem mertek az első keresztyének közé elegyedni egyebek (ApCsel 5:12-13), csak azok, akik egy akarattal (ApCsel 2:46) voltak együtt (ApCsel 4:32). Isten szentsége töltötte be a gyülekezetet (Zsid 12:29), és ez félelmet keltett azokban az egyebekben, akik nem jártak az igazságban (II Kor 4:2). Mégis azt olvashatjuk a gyülekezetről, hogy az Úr naponként szaporította a számát az üdvözülőkkel (ApCsel 2:47). A szükségszerű elkülönülés mellett (ismétlem, az elkülönülés a testvéri kapcsolatok ápolásában és az Isten imádásában való közösségvállalást érintette) látványos létszámbeli gyarapodás volt a gyümölcs. Nyilván azok soraiból kerültek ki a megtérők, akik nem féltek közéjük menni, mivel lemondva a szégyen takargatásáról, vállalták az isteni világosságot (I Ján 1:7).

 

5. Az imahét lehetőség az evangélium meghirdetésére

Ez így van, viszont nem működik. Ha idén januárban ezt a hangzatos érvet minden hívő gyülekezet komolyan vette volna, akkor a következő években nem kellene azon dilemmáznia egyetlen gyülekezetnek sem, hogy részt vállaljanak-e az ökumenikus imahétből, mert nem kívánatos elemként messze elkerülnék őket a látszatkeresztények, papjaikkal az élükön (II Tim 4:3-4).

Hol vannak az ökumenikus imaheteken hirdetett „evangélium"-ra megtért emberek? Ha valamely településen mégis lennének, ott a megtérésekkel egyidejűleg azonnal „leáldozna az ökumenikus mozgalom csillaga". Hogy ez évtizedek óta mégsem így van, arra enged következtetni, hogy az ökumenikus imaheteken nem az evangélium hirdettetik, hanem valami egészen más (Gal 1:6-8).

Isten Igéje határozottan figyelmeztet minket arra, hogy az alkalmakat áron is vegyük meg, mert a napok gonoszok (Eféz 5:16). Tegyük fel magunknak becsületesen az alábbi kérdéseket:

Olyan ár megfizetésére ösztönöz bennünket az Ige, hogy napokon át estéről-estére többnyire megtéretlen papokat hallgassunk, akik Isten Igéjét meghamisítva elcsűrik-csavarják azt a maguk és hallgatóik vesztére? (lásd II Pét 3:16)

Olyan áron, hogy az Igazságot képmutatók módjára legalább egy héten át elkendőzve, vallásfelekezetek és vallásfelekezetek között feszülő tényleges ellentétekről nem tudomást véve, önmagunkat és másokat áltatva, csukott szemmel járjunk?

Áldozzuk föl esetleges áldásokért az ökumenizmus oltárán a saját gyülekezetünkben élő Krisztusban testvéreinkkel való egységünket – ha ők éppen ellenzik az imahéten való részvételt – véleményük figyelmen kívül hagyásával? Ez nem önmagunk áltatása? Hiszen Isten soha nem adja áldását olyan dolgokra, amelyekben az övéi mélyen megosztottak (Zsolt 133:1-3). Az ilyen áldozathozatal nem lehet kedves az Isten előtt (I Sám 15:22b; Péld 21:3)! A dolgok ilyen áron való erőltetése a hívő gyülekezet észrevétlen félrevezetése. Ezen az úton a hívők közössége elkötelezetté válik egy bibliaellenes kompromisszumra, hazugságokra épülő együttműködésben, amelyből minden év elteltével egyre nehezebb lesz kilábalni.

És mivel „fizet" ez az irány?

A hívők megosztottságával. Az Isten országa és a világ között húzódó bibliai határok összemosásával. A látszathívők rossz lelkiismeretének megnyugtatásával. Megtéretlen papok állítólagos isteni elhívástudatának a megerősítésével, és „szolgálatuk" megtámogatásával.

„Ti azért szeretteim előre tudván ezt, őrizkedjetek, hogy az istentelenek tévelygéseitől elragadtatva, a saját erősségetekből ki ne essetek; Hanem növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében. Neki legyen dicsőség, mind örökkön-örökké. Ámen." (II Pét 3:17-18)

 

Frank Róbert, Berettyóújfalu

(Ez az írás megjelent a Szövetség c. evangéliumi folyóirat 4. évf. 1. számában; 2006. I. negyedév.)